(Scroll down for Hungarian.)

I wasn’t sure what to expect as I was ringing Ernő Szenes, or as he is affectionately called – Szeni. He was called to my attention (thank you kroko!) as another perfect subject of the ‘Ozorian’ column, being a central figure of the Artisan Bazaar, and the Hungarian juggling scene as well, but when I found out he was also fighting cancer and focusing his energies on recovery, I didn’t know how much strength he would have for such an interview… We ended up talking for about three hours, me mostly taking notes as his colorful words kept pouring out, and the figure of a witty-wise storyteller took shape, ‘juggling’ the many strands of his life into an amazing adventure. I can only hope you feel as inspired as I am, getting to know someone like him.

– I don’t often get down to the shop row when it’s festival time, but I heard your shop is a special landmark and meeting place among Ozorians, and you also love teaching juggling at your workshops… What are your own first memories of juggling?

It’s true that many have started using my shop as a landmark or meeting point. I always have a free blanket, cushion in the shade, and shade is a big treasure sometimes. I always have some pleasant company day after day, so passing the time is never boring, there is always someone who brings a beer or coffee, and of course, you can regularly get to know new people, make new friends.

Juggling was always in my blood. When I was about 12-13 years old, I had an MK-27 portable cassette tape player. One day when I was home sick, I was changing the batteries and started throwing one around, then several others. Remembering my recent circus experience, I was trying to figure out how the jugglers had done it with balls. I have no idea how exactly, but soon enough I was juggling 3 batteries like the jugglers I had seen. Later when we went apple picking in autumn with my high school, I could do it with three apples too. The girls liked this very much, so I practiced with apples even more. These were the first steps, the first smiles that I brought to people’s faces, which is very important, because this is what inspired me. However, this is where my knowledge ended for some time, there was nowhere to continue. 

– How did you end up juggling and making flower sticks then?

Juggling stayed a hidden skill of mine for quite some time. Many years passed, perhaps even 20, when I was Christmas shopping once and saw a guy peddling flower sticks in the underground walkway of Nyugati Train Station. I have always sympathized with street vendors, so I approached him. I asked him how much, he told me the price, but also that he’s open to bargaining. I told him I’d pay the price but in exchange would like him to teach me for 10 minutes. I had tried playing with flower sticks earlier, but nobody told me how it all worked. He taught me and I practiced what he had shown me, up until the stick fell apart after 4 hours of use, the construction wasn’t good enough… I fixed it, but then the other side fell apart, so I decided to repair it with more care. I tried getting the basic materials in the spirit of recycling:  inner tube, electrical tape, wire, and I strengthened the construction, decorated it a bit differently and it was more durable. I also experimented with different kinds of glue to see which was the strongest.

 

As I’ve always loved creating, making things, thinking about how I could make something another way, make it last longer, I made another one. I kept brainstorming and ended up making a new one every week or month, always improving something in the construction. This was a 2-3 year-long process, during which I made and had at least 20 flower sticks. The kids around me kept nagging me to give them the sticks I had, saying I could make myself new ones, so I only had 3-4 on stock at a time. Sometimes I even sold some, but mostly only for a representative price.

– How and when did you get involved in the Hungarian juggling scene…? 

It was around 2002 and there was a jugglers’ convention at Millenáris Park in Budapest. My wife at the time was preparing to travel to Budapest to work at a weekend event for deaf and disabled people in Budapest, and she convinced me to join her, telling me there would be juggling there too and I could learn something new. Fortunately, I went with her and there met a guy who was really good with flower sticks. There was a soft silicone tube running along his stick, for a much better grip and control. I had had some experience with several kinds of silicone, but this surpassed them all. He told me he had some silicone for sale, and though it was pretty expensive, I bought enough to be able to make a stick. The construction turned out to be really sturdy, and I didn’t give this flower stick away to anyone for a long time, but when I eventually did, I already knew I would be making a few more sticks, I had several ideas.

When I met with the guy to buy some more silicone tubes for the new sticks, we drank a couple of beers together and he told me he teaches nearby at a circus school… and if I feel like it, why don’t I come and he’ll teach me juggling, and I can also get to know many, really cool circus people. I felt like it, so I ended up checking out the place.

In the beginning I only played with flower sticks, but then they told me to juggle with balls too. I said I only know with three, showed them, they corrected my technical mistakes and then asked me try the rings too. I managed to get 10-15 catches with the hoops quite quickly as well. All of a sudden, the noise died down and I heard the guy who was teaching me say to an older juggling teacher, ‘Öcsi bácsi’: “This is the first time this guy has juggling rings in his hands.” The old man replied: “I don’t think it’s the first time, he has juggled rings before…” His opinion felt like a huge compliment.

And you know why? There’s a backstory. I was already 42 at the time, but when I was 36 I enrolled in guitar classes because ever since I could remember, I had always wanted to play guitar. After a year and a half my guitar teacher said: “Ernő, I’ve never had a more diligent student than you, it’s such a pity that you are not talented.” I really worked hard, playing from sheet music, practicing at home 4-5 hours daily, like a proper apprentice. I knew how to play guitar, but I also felt this still wasn’t what I desired… I could never become a musician… So when I heard what the experienced juggling teacher said about me and my juggling, I got positive affirmation that I have talent for juggling.

– So many people have talked about the legendary, weekly juggling gatherings in Taban park in Budapest, back when the whole goa psy scene was just budding. Were you there, was this also a part of your juggling journey?

In 2007 I found out that there was going to be a juggling convention in Zamárdi, and I thought to myself: I am my own boss, I can go, so I did and got stuck there. I got to know many jugglers who told me how they often meet in Budapest’s Tabán park. This is where the whole scene of street drummers, musicians, jugglers started forming. They were young people, mainly my son’s generation, a very welcoming community. Almost everyone ensured me that what I was doing was good, they liked it.

I started going to Tabán, and shortly everyone there also started praising my flower sticks, asking me to make some for them too. Some wanted more yellow in it, a little shorter, a little thicker, and so on, and I tried satisfying customer demand, so word started spreading that I make very good sticks. Customers were satisfied, I took their personal needs into consideration when I was producing, so more and more people asked me to make them flower sticks.

– Was the next step Ozora? How did you end up there?

In 2008 I started going to Tűzraktér in Hegedű Street where I practiced with a group of fire jugglers. They told me to go with them to Ozora, but I said I had heard the ticket was pretty expensive, bit too much for me… and I also don’t like skimping when I’m partying… but they replied that if I put my sticks out to sell on the hillside and festivalgoers see them, I’d definitely sell them all and I would have enough money. I counted how many sticks I had, 25-30 on stock, as I was getting ready for the summer to go busking here and there and also get 1-2 orders. I took everything into account and decided to give it a go. I filled up my tank, bought a carton of beer, 3 cans of food, like stuffed cabbage and such, a 2-kilo-loaf of bread, packed a tent and sleeping bag, camping equipment, and though I only had enough money left to buy the ticket… I was off to OZORA!

On the first day when we arrived, everyone tried out each other’s homemade ‘pálinka’ (Ed. – traditional Hungarian fruit brandy) and, well, I better leave it at that… Around midnight, in pitch darkness, with one head flashlight, we tried setting up the tent, the 70’s kind that would take at least 8 sober people in daylight to set up… You can imagine what the tent looked like… The next morning, though, I was already up at 8, everyone was really nice and helpful, and I had barely opened my eyes when they were already offering me some more pálinka and all kinds of goodness.

– So this is when you sold your first flower sticks at Ozora?

That was a couple of hours later… breakfast, coffee, getting to know the neighbors, etc. came first, but then it started bothering me that my pockets were empty. I had two cold beers left, so armed with these against the heat, I spread out a blanket around 10 a.m. on the hillside, the sun was heavily shining, I put out my flowers sticks and waited. An hour passed and nothing, I was getting to know my neighbors… I thought to myself: ‘This is going to be grueling.’ It was getting hotter, I ran out of beer, but I still hoped I could sell at least 1-2 sticks at least. But then the ice broke around noon when a guy came over to me and asked the price in English. At the time my English was limited to the few words I knew from BonyM, Abba, AC/DC and Deep Purple songs. The guy sitting next to me, who spoke English, and whose girlfriend was doing henna, while he only rolled an occasional smoke now and then, translated for me. (We’re great friends with Sanyi to this very day, it’s a true Ozorian friendship. You can see him in the photo below wearing the white Rolling Stones T-shirt.) I gave the same price I would otherwise sell for in Hungary, 17 euros, but the guy gave me 20 and left. I quickly went to buy two beers to celebrate the successful business, and left Sanyi to look after my ‘shop’. Barely 10 minutes passed when my first customer came back with another guy, they chose a stick, gave 20 euros and were on their way. They told me that 17 euros is too good a price, they’d rather pay me 20, so I followed their advice and raised my price to 20.

Business took up at around 1 pm, as the festivalgoers started coming to after the previous night’s party, and by 4 o’clock I had sold 12-13 sticks from the 25 I had with me. I noticed that the sticks that had some UV paint on them were the ones that sold better, but then I sold some more from the other kind too. I was as happy as a monkey about his tail! I had sold as many sticks as I had planned to sell during the whole summer, and I had barely any left. I had to do something… The businessman in my head came to life.

I quickly looked for reception and called my daughter up, she was around 17 then, a creative and skillful kid who did ceramics at the time, and sometimes she would help me with making flower sticks. I asked her what she was doing, and if her boyfriend was with her, because I was at Ozora and had sold almost all of my sticks. She was really surprised because she thought I had taken so many with me. So I gave instructions for her and her boyfriend to go out on the balcony, to the left they would find a little table, a hacksaw, fiberglass tent rods (I collected them after festivals, Sziget Festival was great for this), her boyfriend should cut them to size, the decoration box was in the room, start decorating the sticks, the more the better, use UV paint too… and I would go pick them up as soon as I could.

By this time I had already found the shop selling silicone in Budapest too, so I called the shop and asked one of the shop assistants to buy the silicone tube for me and take it home, I would go pick it up, because the shop would be closed by the time I could get to the city. I was on good terms with them, so he did as I asked. That was sorted, I headed for Budapest, then rushed home to make some rubber tassels, get what my daughter had made, then head back to Ozora with a bunch of half-ready sticks.

The next day it was raining hard all day, so I was making sticks with the help of my friends in the tent. It was such a heavy downpour that even the Simontornya shuttle stopped for a few hours. We had a huge tent party in the evening, everything we had got unrecognizably muddy. I kept buying beers for my friends in return for their help in making the sticks.

On the third day the sun finally started shining again, I was half-ready with new sticks, I finished them all while selling, so everyone could see that they are really handmade by me. I felt it was something everyone there appreciated a lot, so it turned into a habit of mine, to finish some of the props right there on the spot. And to do the last touches based on customer demand. It’s also natural that I repair, maintain the props they buy from me if they get bit worn or torn from use.

– Has anyone doubted they are handmade by you?!

Yes, there were people who said ‘it must be factory-made’, but I have always managed to convince the doubters otherwise. To achieve this, it’s best if I reach into my box of trinkets and I can pull out any of the components to show.

A few years back, I was selling at a Christmas fair in front of a shopping mall and a shop assistant from the only juggling shop there is in Hungary came over to me, looked at my merchandise and remarked they had never received quality products like mine. He asked me where I ordered from, I told him they were my own products, and he didn’t want to believe me, but it has no significance really… I strive towards perfection, pay attention to the tiniest nuances… perhaps I should be more flexible from this aspect, but it’s all worth it in the long run.

– And how do you decide what kinds of props to make? I know your shop is full of all kinds of fun magic…

Well, the first year I only had flower sticks, and if anyone asked whether I also had fire flower sticks, I would make some for next time. If I didn’t have something someone was looking for, I told them I would have some for next year, and of course, I tried making sure it was so. I pay attention to the demand, as I already mentioned, it’s good if those interested can choose from a variety of products. If someone is looking for a fire meteor, for example, in my boxes they can find little ones, big ones, medium ones, you can choose a leather or a fabric handle, and so on… If I am not familiar with some juggling prop, I ask the jugglers that play with that prop, what makes them feel that prop is good… What’s more, I also learned juggling with several props to be able to test them… Throughout the years, the variety of props I have on offer has grown a lot.

– Are you dreaming up any new designs?

There are a couple of us making and selling juggling props, and “competition” is really inspiring and motivating. For 2019 the variety of decorations has grown a lot. People’s jaws dropped when they saw the new patterns. Tribal tattoo patterns and fractals were customer favorites this year. But the saying “sometimes less is more” is true in this case too… When a simple black and white design comes out as the winner. Once, around 2010, we intentionally made a couple of extra kitchy, tasteless designs with my daughter, and to my surprise both sold very quickly… Perhaps the key is to have some that stand out from the rest.

– We’ve come far since the days we only knew about devil sticks and hacky sacks. Our psy scene is filled with amazing circus acts with all kinds of juggling props, some that you have already mentioned making. What are your favorite ones to juggle with though?

Thanks to the Hungarian Jugglers’ Association I had the opportunity to study in Berlin in the Juggling Katakomben on two occasions. It’s a well-known fact in the juggling world that Berlin is the mecca of juggling. I juggle with all props of the classical circus juggling props, balls, clubs, rings, diabolo. If someone sees me juggling balls or clubs, they can see someone juggling… but if they see me with a diabolo… well, that’s something else, a dance, ecstasy, it’s my prop, and whenever I play with it, it’s a huge success. I even think it has some healing powers, my back pains always go away.

– And back to Ozora, have you been to all editions since that first one?

Unfortunately I left out 2011… We were busking in Italy and my car broke down on the way back, so I couldn’t get there that year… But otherwise we plan everything with Ozora in mind every year.

– Juggling has taken you to many places too, you’ve traveled a lot… busking or selling your Szeni-special juggling props, not only at Ozora, but other big festivals too, and around Europe…

Yes, I’ve been at Boom, Psyfi, Freqs of Nature, Antaris, Lost Theory, Indian Spirit, and other festivals… In the summer I was selling at festivals, in autumn and spring I was busking in the cities of Europe, then tried spending winters in a warm climate. My favorite place was Tenerife. There was a time when I went on the road at the end of October and got back for Ozora.  I once spent half a year in Madrid, I also busked in Rome several times, but I think I spent the most time in Torino and Brussels, though Seville for me is the most beautiful city I have ever visited, that’s where I want to go back.

– Any really special memories that stand out, what are the rewards…?

Free life is beautiful, there’s no boss, you get to choose when you work, when you move on to another city, country. One day you’re in Torino and the next in Brussels, because a friend invited you, saying busking was really good. Many exciting travels, sometimes with friends, sometimes alone…

It was a very uplifting feeling when I realized that I teach well… OK, this sounds stuck-up, but how should I say it to make it sound less so?

I had an important experience in Istanbul, for example. There was a street theater and circus festival in 2010, there were some organized programs in the Port of Besiktas, we worked on the streets. There were 3 Hungarians, including myself, and 3 Turkish guys, and the 6 of us were there teaching juggling, trying to get passers-by to try juggling themselves… People enjoyed it a lot, there were some who came back day after day… Around the 3rd or 4th day, I noticed that there were several people waiting behind me. I didn’t understand why, but it turned out that all of them wanted me to teach them… they were almost queuing as they waited for their turn… I tried explaining that I don’t even speak Turkish and the other guys could also teach them, but they were like ‘no, it’s no problem, I’m going to wait for you’ or telling each other ‘go away, it’s my turn now’.

Or when I was teaching people the diabolo there in Istanbul and a high-spirited Turk comes over to me, shouting and hugging me… I didn’t know what was going on, was he picking a fight or what…? But it turned out, a friend translated, that he had been on a boat trip the day before and there on the TV he saw a report on what was happening in the port. He was from a circus family and he came to the port specifically to see me play with the diabolo with his own eyes, and to give me a hug.

I busked at traffic lights in Brussels a lot, and once, cars waiting at the red light, I’m doing my routine and I see a window going down, that’s what you really have to look for, to know where to go with your hat, and I see this happy, smiling man in the car and he asks me if I ever had short hair and if I had ever been in Istanbul. He recognized me. He was a Turkish guest worker, and it turned out that I had taught his son to juggle the diabolo, and in exchange he filled my soul with smiles, happiness and joy, which felt better to my heart than if he had only dropped some change in my hat.

– What’s your secret:)?

Secret? There’s no secret, I am open to new ideas and innovation, whatever it is… dance, technology, culture… And you have to have patience when you teach, honesty when you do business… I try treating everyone as I would like them to treat me.

– And is life on the road, from festival to festival, the freedom to travel and live wherever you feel like, one day here and the next in another place, all “fun and games”?

No, it’s not… Not everything goes always as planned. Imagine getting to a city with only 14 euros in your pocket, a place where you could make 40 euros per hour the previous summer, and there are others there who have taken your spot. You can’t get to any of the good spots, the whole city is full of beggars. If it was another juggler or performer, you can make friends, share a traffic light… but if a spot is taken by the beggar maffia… they’re there almost 24/7. They live in caravans nearby and even hold a knife to your stomach if you don’t want to leave. There’s nothing much to do then, other than go to a cafe, look for internet and ask around among busking jugglers which city you can work in at the moment. It’s important to share information amongst ourselves, just like we discuss the situation at other festivals on the bazaar row.

You can also make a bad decision when looking for new markets… I once went to a festival where, though there were 30 000 people, they were not interested in juggling, I could barely sell anything, and on top of it all, the local authorities found me too. I couldn’t sell, it was a loss. Travel is costly, entry is expensive, in other words, sometimes this can also happen.

– But how is it that you started living this life already as an adult family man over forty? It’s not something you hear too often…

My kids were born in 1988-90… right about the time the communist block fell apart… this is when the borders opened up, you could start traveling. With two little children, this wasn’t that easy at the time… I had never been to a foreign country until 2007… I suddenly had the opportunity… I kind of drifted into it… I was 42 when I met the jugglers in 2007. I had a lot of free time. I managed to go into retirement from the National Government Guard, my first marriage has just ended, my kids were becoming independent. Juggling started out as a hobby. For work I chose multi-level marketing, built a business up in about a year and a half, became quite successful, which meant working only two-three hours four-five days a month. Of course, business like this eventually runs dry if you don’t work with it, so the more time I spent with juggling, the less income I had from the MLM. But I didn’t mind because my juggling knowledge kept growing, as well as my “juggling income”… and in the end, I am making a living from my hobby. Can one ask for more than this?

– And as a man who has lived at least two different lives, as a much respected Ozorian, as a self-made free man, do you have any Szeni wisdom to share?

Off the top of my head… Give and you’ll get.

Thank you for giving me your time, your patience especially:) and for being our very own Ozorian Szeni. Hope you continue getting all the healing, strengthening energies and love that you so much deserve. If you can already, and again, juggle five balls now, as you told me, I am very much looking forward to meeting you in person too, before the gates open next summer, as agreed, and seeing you juggle even more of your magic.

Photo credit: all photos sourced from Ernő Szenes

–––––––––––––––––––––––––––––––HUN––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak amikor hívtam Szenes Ernőt, avagy ahogyan becézik, Szenit. Azt mondták (köszi kroko!) tökéletes alanya lenne ennek az Ozorian rovatnak, lévén központi szereplője az artizán bazárnak és a magyar zsonglőr szcénának is, de azt is megtudtam, hogy éppen rákkal küzd és energiáit a gyógyulásra összpontosítja, ezért nem voltam biztos benne, hogy mennyi ereje lesz egy ilyen interjúhoz… Végül legalább három órán át beszélgettünk, én leginkább csak jegyzeteltem, miközben áradtak színes szavai, és alakot öltött egy bohókás-bölcs mesemondó figurája, aki eddigi életének szálait egy csodálatos kalandba „zsonglőrködte” össze fülem hallatára. Csak azt remélhetem, hogy ugyanannyira inspiráló lesz nektek megismerni őt, mint amennyire nekem volt.

– Nem túl gyakran jutok le a shop sorra a fesztivál alatt, de hallottam, hogy a te shoppod különleges találkozási pont az ozoraiak közt és nagyon szeretsz tanítani is a workshopjaidon… Neked mik az első emlékeid a zsonglőrködésről?

Valóban sokan tájékozódási illetve találkozási pontként kezdték el használni a shopom. Mindig van nálam egy szabad pokróc, párna az árnyékban, az árnyék pedig nagy kincs néha. Kellemes társaság alakul ki nap mint nap, így sosem telik unalmasan az idő, mindig van valaki, aki elszalad sörért vagy kávéért, na és persze rendszeresen új ismeretségek, barátságok kötődnek.

Maga a zsonglőrködés a véremben volt, olyan 12-13 éves lehettem, amikor volt egy MK-27-es magnóm, (ez olyan mint a zenelejátszó a telefonon, csak egy külön szerkezet, lehet ezt a tizenévesek ma már nem is ismerik). Egy nap amikor otthon maradtam betegen, kimerültek benne az elemek és a feladatukat vesztett elemeket elkezdtem csak úgy dobálni, előbb csak egyet, majd többet. A friss cirkuszi élményeim felelevenítve azon agyaltam, hogy hogyan is dobálták a labdákat a zsonglőrök? Ma már el sem tudom képzelni hogyan, de rövidesen már három elemet dobáltam, mint a zsonglőrök a labdákat. Később, amikor a gimnáziumban őszi munkára mentünk, három almát is tudtam dobálni. Ez tetszett a csajoknak, így egyre többet gyakoroltam az almákkal. Ezek voltak az első lépések, első mosolyok, amiket az emberek arcára festettem. Ezek nagyon fontosak, mert ezek inspiráltak. Ennek ellenére valahogy megállt itt a tudomány, nem volt folytatás.

– Akkor hogy kezdtél végül mégis ördögbotokkal zsonglőrködni, játszani, zsonglőr eszközöket készíteni? 

Egy dolgot mindenképen fixáljunk le. Az ördögbot az nem ugyanaz, mint a virágbot. Mi, magyaroszági emberek azt hívjuk ördögbotnak, amit az angol flowerstick-nek nevez. Tehát virágbotok gyártásával, eladásával kezdődött minden.

A zsonglőrködés sokáig a rejtett tartalékaim között volt. Eltelt jó pár év, talán vagy 20 is, amikor egyszer karácsonyi vásárláskor a nyugati pályaudvar aluljárójában láttam egy srácot sumákban ördögbotokat árulni. Mindig szimpatizáltam a zugárusokkal, úgyhogy megszólítottam. Kérdeztem mennyibe kerül, mondta az árát, de azt is, hogy lehet alkudozni. Azt mondtam neki, hogy kifizetem az árát, de cserébe azt kérem, hogy 10 percig tanítson, mert régebben már próbáltam, de azok a srácok nem mondták el, hogy mitől működik… tanított. Gyakoroltam azt, amit mutatott. 10 perc alatt megtanultam, de 4 óra után a bot szétesett, nem volt elég jó a konstrukciója… Megjavítottam, de szétesett a másik fele is. Így hát eldöntöttem, hogy megjavítom alaposabban. Az alapanyagokat igyekeztem az újrahasznosítás szellemében beszerezni: gumi belső, szigetelőszalag, drót. Így megerősítettem a szerkezetet. Másképp dekoroztam kicsit és tartósabb is lett. Kísérleteztem a ragasztókkal, melyik az erősebb.

Mivel szeretek alkotni, létrehozni valamit, meg azon gondolkodni, hogy mit lehetne máshogyan, tartósabbra csinálni, még egyet készítettem. Folyamatosan ötleteltem, végül hetente-havonta készítettem egy-egy újat, és mindig javítottam valamit a konstrukción. Ez 2-3 éves folyamat volt, és volt már vagy 20 ördögbot, amit én készítettem. Az ismeretségi körömből a gyerekek mindig elkunyerálták őket, mondván majd úgyis csinálok magamnak másikat, ezért nekem mindig csak 3-4 db volt készleten. Illetve nagyritkán pénzt is kértem érte, de jobbára jelképes összeget.

– Mikor és hogyan kerültél bele a magyarországi zsonglőr szcénába?

2002 környékén volt egy nemzetközi zsonglőr találkozó a Millenáris Parkban, az akkori feleségem – aki hallás sérültekkel és fogyatékkal élők hétvégi rendezvényére készült dolgozni Budapestre – rábeszélt, hogy menjek vele, mert majd lesz ott zsonglőrködés is, és itt majd tanulhatok valamit. Szerencsére elmentem, ott megismerkedtem egy sráccal, aki nagyon jól tudott zsonglőrködni az ördögbottal. Puha szilikoncső volt végig az ördögbotján, sokkal nagyobb tapadást biztosítva a vezető és a bot között. Már volt tapasztalatom néhány fajta szilikon anyaggal, de ez felülmúlta mindegyiket. Azt mondta, hogy van neki eladó szilikonja, és habár nagyon drágán adta, vettem tőle annyit, hogy egy botot tudjak csinálni. A konstrukció nagyon strapabírónak és jónak bizonyult, sokáig nem is adtam oda senkinek. Aztán egyszer mégis túladtam a boton, de akkor már tudtam, hogy fogok még készíteni néhány új botot, voltak új ötleteim. Találkoztam a sráccal, hogy vegyek még további szilikoncsövet, az új botokhoz. Találkozásunkkor megittunk egy-két sört és közben elmesélte, hogy a közelben tanít egy cirkusziskolában… ha van kedvem, menjek be, tanít majd zsonglőrködni szívesen, meg megismerkedhetek sok jó fej cirkuszi emberrel, nekem volt hozzá kedvem így egy alkalommal elmentem.

Az elején csak ördögbotoztam, de aztán mondták, hogy zsonglőrködjek labdával is. Hárommal tudok, mondtam és megmutattam nekik. Kijavították a technikai hibáimat majd mondták, hogy karikával is próbáljam meg. Karikával is egész gyorsan sikerült 10-15 elkapásig eljutnom. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a hirtelen támadt csendben a srác, aki tanított, azt mondja egy idősebb zsonglőrtanárnak, Öcsibácsinak, hogy: “Ennek a fickónak ma van először kezében zsonglőrkarika.” Erre az öreg: “Szerintem nem ma van először karika a kezében, volt már neki korábban is…” Ezt a véleményt, komoly dicséretnek vettem. Hogy miért? Volt ennek egy előzménye. Ekkor már 42 éves voltam. 36 évesen beiratkoztam egy gitár iskolába, mert világéletemben szerettem volna gitározni. Másfél év múlva azt mondta a gitár tanárom: “Ernő, szorgalmasabb tanítványom nálad még sosem volt. Kár, hogy nem vagy tehetséges.” Keményen gyakoroltam, rendszeresen. Megtanultam kottából játszani. Napi 4-5 órát gyakoroltam iparos módjára. Tudtam gitározni, de azzal is tisztában voltam, hogy ez még mindig nem az, amire vágyom…ZENÉSZ sosem lehetek… Így amikor hallottam, amit a tapasztal zsonglőrtanár mond rólam és a zsonglőrködésemről, kaptam egy megerősítést, hogy nekem zsonglőrködéshez van tehetségem.

– Annyian meséltek már a legendás, hetente ismétlődő zsonglőr találkozókról a budapesti Tabánban, abban az időben amikor még csak bimbózott a goa psy szcéna. Ott voltál, a te zsonglőr utazásod része volt ez is?

2007-ben tudtam meg, hogy lesz egy zsonglőr találkozó Zamárdiban, gondoltam magamban: saját magam főnöke vagyok, elmehetek, és így is lett, aztán ott is ragadtam. Nagyon sok zsonglőrrel megismerkedtem, és ők mondták, hogy gyakran találkoznak Budapesten a Tabánban. Tabánból indult az egész utcai dobolós, zenélős zsonglőrködés. Fiatalok voltak, a többsége fiam korosztálya, egy nagyon befogadó közeg. Szinte mindenki bíztatott, hogy jó az, amit csinálok, tetszett nekik. Elkezdtem én is járni a Tabánba, majd elkezdték ott is dicsérni az ördögbotjaimat, kértek, hogy csináljak nekik is. Volt, aki több sárgával szerette volna, picit rövidebbet, kicsit vastagabbat, stb. Én meg próbáltam kielégíteni az igényeket, így elkezdett az információ terjedni, hogy nagyon jó botokat készítek. A megrendelők elégedettek voltak, személyes igényeket is figyelembe vettem a gyártásuknál, egyre többen kértek, hogy készítsek nekik ördögbotot.

– A következő megálló volt Ozora? Hogy jutottál el oda először?

2008-ban a Tűzraktérbe, a Hegedű utcában, jártam egy tűzzsonglőr csoportba gyakorolni. Hívtak a srácok, hogy menjek velük Ozorára. Mondtam nekik, hogy úgy hallottam elég drága a belépő, nem állok úgy anyagilag, hogy… meg nem is szeretek úgy bulizni, hogy fogni kell a garast… de azt válaszolták, hogy ha kiteszem a botjaimat a domboldalra és meglátják őket a fesztiválozók, tutti el tudom adni mind és lesz pénzem… Megszámoltam mennyi botom van. Volt is 25-30 alapkészletben, mert készültem, hogy a nyáron imitt-amott utcai kalapozós műsort csinálok, és közben lesz 1-2 vásárlói igény is. Számot vetettem és úgy döntöttem, megpróbálom. Teletankoltam az autót, vettem egy sört, 3 db konzervet, töltött káposzta meg ilyenek, egy 2 kilós kenyeret, bepakoltam sátrat, hálózsákot, kempingcuccokat… irány OZORA! Már csak a belépőre való pénz volt a zsebemben. Első nap, amikor megérkeztünk, mindenki megkóstolta egymás pálinkáját, hát ami azt illeti, inkább el sem mesélem… majd éjfél körül, vaksötétben, egy fejlámpával, megpróbáltuk felállítani a sátrat, az NDK-s típusút, aminek felállításához nappal is legalább 8 színjózan ember kell. Gondolhatod hogy nézett ki a sátor… Másnap reggel 8-kor már ébren voltam. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, alig nyitottam ki a szemeim, de máris kínálgattak pálinkával, mindenféle jóval.

– És ekkor adtad el az első ördögbotodat Ozorán?

Az néhány órával később volt… reggeli, kávé, ismerkedés a szomszédokkal, stb. Egy idő múlva, elkezdett zavarni, hogy üresek a zsebeim, volt még 2 hideg söröm. Ezekkel felfegyverkezve a meleg ellen 10 körül kiterítettem egy pokrócot a domboldalra, a nap már erősen sütött, kitettem az ördög botjaimat és vártam. Egy óra eltelt és semmi. Szomszédokkal ismerkedtem… Gondoltam magamban, na ez keserves munka lesz, kezdett egyre melegebb lenni, a sör már el is fogyott, de még mindig reméltem, hogy legalább egyet-kettőt majd el tudok adni. Ám dél körül megtört a jég, odajött hozzám egy srác és angolul kérdezte tőlem mennyiért adom a botokat. Akkoriban az angoltudásom csak arra a pár szóra szorítkozott, amit a BoneyM, Abba, AC/DC és Deep Purple számokból ismertem. A mellettem ülő srác, aki beszélt angolul, akinek a barátnője hennázott, ő meg csak sodort időnként egy-két cigit, fordított nekem. Sanyival mai napig jóban vagyunk igazi Ozorian barátság. (Az egyik fotón rajta van fehér Rolling Stones-os pólóban.) Ugyanazt az árat mondtam, amennyiért Magyarországon árultam, 17 euro-t, de a srác adott egy 20-ast és elment. Gyorsan elmentem két sörért a sikeres üzletet megünnepelni, Sanyira bíztam a boltot. Alig tíz perccel később, jön vissza az első vevőm egy másik sráccal, választanak egy ördögbotot, átadnak nekem 20 eurót és már mennek is el. Azt mondták, hogy a 17 € túlságosan is jó ár, inkább adnak érte 20-at, én meg követtem a tanácsot: onnantól 20€-ért adtam. Délután egy körül belendült a biznisz, ahogy elindultak a tegnapi bulit kipihenő fesztiválozók. Délután négy órára már 12-13 botomat eladtam a 25-ből, ami nálam volt. Észrevettem, hogy jobban viszik azokat, amin volt UV szín, de aztán eladtam még egy párat a többiből is. Úgy örültem, mint majom a farkának! Annyi botot eladtam amennyit egész nyárra terveztem, és alig maradt pár darab. Valamit tennem kellett… Beindult a fejemben az üzletember… Gyorsan kerestem térerőt és felhívtam a lányomat, aki 17-18 év körül volt akkoriban, egy kreatív, ügyes gyerek. Néha besegített az ördögbotok készítésébe. Megkérdeztem mit csinál? Vele van-e a barátja? Mert Ozora fesztiválon vagyok és eladtam már az szinte az összes botomat. Nagyon meglepődött, mert szerinte sokat vittem magammal. Én meg instrukciókat adtam, neki meg a barátjának, hogy menjenek ki a teraszra, balra találnak egy kisasztalt, rajta fémfűrész, ott vannak az üvegszálas sátorrudak (fesztiválok után begyűjtöttem, amit találtam, a Sziget Fesztivál erre kiváló volt), Barátja vágja méretre őket! A dekoros doboz a szobában van, kezdjed el dekorálni a botokat, minél többet annál jobb, használj UV-s színeket is… majd megyek érte valamikor!

Ekkorra már megtaláltam a szilikon bolti forrását is, felhívtam a szilikonos boltot Budapesten. Megkértem az egyik alkalmazottat, hogy vegye meg a szilikoncsövet és vigye haza, én majd elmegyek érte, mert a bolt már bezárt volna mire oda érek Budapestre. Jó viszonyban voltam velük, így megtette nekem. Ezt is elintéztem, indulás Budapestre, aztán haza gumi rojtokat gyártani, és elhozni, amit a lányom feldekorozott, aztán vissza Ozorára a csomó félkész bottal. Vittem magammal szerszámokat és egyéb kellékeket a gyártáshoz. Másnap egész nap zuhogott az eső, a sátorban gyártottam a haverok segítségével a botokat. Olyan eső volt, hogy a buszok sem jártak néhány órán keresztül Simontornyára. Este hatalmasat buliztunk a sárban, mindenünk felismerhetetlenségig sáros lett. Fizettem a sört a haveroknak ha már segítettek a gyártásban. A harmadik napon végre kisütött a nap, fél- készen álltam az új botokkal, szinte mindet árusítás közben fejeztem be, így lehetett látni, hogy valóban saját, készítésűek. Úgy láttam, hogy ez fölöttébb tetszett az ott levőknek, vásárlóknak, nézelődőknek. Ez végül szokásommá vált, hogy néhány terméket ott a helyszínen szoktam befejezni. Illetve a vásárlók igénye szerint készítem el az utolsó lépéseket. Az pedig természetes, hogy a nálam vásárolt dolgokat megjavítom, karbantartom, ha megkoptak a használat során.

– Volt aki kételkedett benne hogy te készíted őket saját kezeddel?

Igen, előfordult, hogy rámondták: ez bizony „gyári”, de aztán sikerült mindig meggyőznöm a kétkedőket. Erre legjobb az, ha én ott beletúrok a lim-lomos dobozomba, és szinte bármelyik eszközhöz, bármelyik alkotóelemet elő tudom venni.

Pár évvel ezelőtt egy bevásárlóközpont előtt árultam a karácsonyi vásáron és odajött Magyarország egyetlen zsonglőr boltjának eladója, nézi az árut és megjegyzi, hogy nekik nem érkezett még sosem ilyen minőségi termék. Kérdezte honnan rendelem, én mondtam, hogy saját termék, ő meg hitetlenkedett, de végül is nincs jelentősége. Törekszem a tökéletességre, figyelek a legapróbb nüanszokra… lehet néha engednem kellene ezen a téren, de így jobban megéri hosszú távon.

– Hogyan döntöd el, hogy milyen eszközöket készítesz? Tudom, hogy a shoppod tele van mindenféle mókás varázslattal…

Az első évben csak ördögbotjaim voltak, és ha valaki megkérdezte, hogy tüzes ördögbotom van-e, következő alkalomra csináltam olyanokat is. Ha nem volt valamim, amit kerestek, mondtam nekik, hogy jövőre lesz, na és persze igyekeztem, hogy tényleg legyen is. Figyelek az igényekre, mint már az előbb is mondtam jó az, ha többféle termékből tud választani az érdeklődő. Ha valaki nálam keres tüzes meteort, akkor találunk a dobozokban kicsit, nagyot, közepeset. Lehet választani bőr, vagy szövet fogantyúval, de akár golyósat is, ha szeretne dobálós trükköket. Ha én nem ismerem valamelyik zsonglőreszköz csínját-bínját, akkor bizony megkérdezem azokat a zsonglőröket, akik játszanak azzal az eszközzel, hogy mitől érzi jónak azt a konkrét eszközt… sőt néhány eszközzel meg is tanultam játszani, hogy tesztelni tudjam … Az évek során egyre nagyobb lett a zsonglőr eszköz választékom.

– Új dizájnokat találsz ki folyamatosan?

Hát, vagyunk páran, akik készítünk és árulunk zsonglőr eszközöket, és a „konkurencia” igazán inspiráló és ösztökélő. A dekorációk változatossága nagyon megnövekedett 2019-es évre, Leesett az emberek álla, amikor meglátták az új mintákat. A törzsi tetoválások mintái és a fraktálok voltak az idei évben a vásárlók kedvencei. De igaz ez esetben is a mondás: „a kevés néha több”… Volt amikor az egyszerű fekete-fehér volt a nyerő. Egyszer 2010 környékén a lányommal direkt készítettünk egy-egy nagyon ízléstelen, giccses darabot, meglepő módon mindkettőt hamar eladtam. A kulcs talán az, hogy más volt, mint a többi, kilógott a sorból.

– Nagy utat tettünk meg amióta csak ördögbotokról és zsonglőrlabdákról tudunk. A psy szcénánk tele van elképesztő cirkuszi mutatvánnyal mindenféle zsönglőreszközzel, mint amilyeneket te is említettél, hogy készítesz. Neked, amúgy, van kedvenced, amivel leginkább zsonglőrködsz?

A Magyar Zsonglőr Egyesületnek köszönhetően 2 alkalommal is tanulhattam Berlinben a Juggling Katakonben-ben. Zsonglőrvilágban köztudott, Berlin a zsonglőrködés “Mekkája”. A klasszikus cirkuszi zsonglőreszközök mindegyikével játszok, labda, buzogány, karika, diaboló. Ha látja valaki, hogy labdázok, vagy buzogányozok, akkor látják, hogy na, ott valaki zsonglőrködik… de ha a diabolóval látnak… na az már más, az már valami egészen más, tánc, extázis, az az én eszközöm, ha azzal játszom az mindig nagy siker. Szerintem még gyógyító energiák is képződnek olyankor, a derékfájásom mindig elmúlik.

– Visszatérve Ozorára, mindegyiken voltál az első óta?

Nem sajnos, egy évet kihagytam 2011-et… Olaszországban kalapoztunk és lerobbant a kocsim visszafelé jövet, ezért nem jutottam el abban az évben… de egyébként minden évben az az első, hogy Ozorához igazítunk mindet.

– A zsonglőrködés sok helyre elvitt már, sokat utaztál… kalapoztál vagy árultad a Szeni-speciális eszközeidet, nem csak ozorán, de més nagy fesztiválokon is, Európa-szerte…

Igen, voltam a Boom, Psy Fi, Freqs of Nature, Antaris, Lost Teory, Indian Spirit, és egyéb fesztiválokon is… Nyáron fesztiválokon árultam, ősszel- tavasszal kalapoztam Európa nagy városaiban, aztán pedig a teleket igyekeztem valamilyen melegebb éghajlaton tölteni, kedvencem Tenerife volt. Volt olyan, hogy útnak indultam október végén és Ozorára jöttem csak haza. Egyszer fél évet éltem Madridban, Rómában is kalapoztam több alkalommal, de azt hiszem a legtöbb időt Torinóban és Brüsszelben töltöttem. A legszebb város nálam Sevilla, oda szeretnék visszamenni.

– Vannak igazán kiemelkedő emlékeid, mik a jutalmai egy ilyen életmódnak?

Szép a szabad élet, nincs főnök, magad választod, mikor dolgozol, mikor állsz odébb egy másik városba, országba. Egyik nap ott vagy Torinóban és másnap pedig már Brüsszelben, mert meghívott egy barátod, mondván, hogy nagyon jól dobnak a kalapba. Sok izgalmas utazás, néha barátokkal, néha egyedül…

Nagyon felemelő érzés volt, amikor szembesültem vele, hogy jól tanítok… Jaj ez nagyképűen hangzik, de hát hogy mondjam, hogy ne legyen az? Isztambulban történt ez a számomra fontos élmény. 2010-ben volt egy utcaszínház, utcacirkusz fesztivál, a Besiktas kikötőben voltak szervezett programok, mi az utcán dolgoztunk. Hárman voltunk magyarok, meg három török srác, tehát hatan voltunk zsonglőrtanítók, Arra próbáltuk rávenni a járókelőket, hogy próbálják ki a zsonglőrködést… élvezték nagyon az emberek, nap-mint nap visszajárók is voltak… A 3.-4. nap környékén észrevettem, hogy a hátam mögött néhány ember várakozik. Nem értettem miért, de kiderült… mind nálam akart tanulni! Szinte sorba álltak… Próbáltam elmagyarázni, hogy én nem is beszélek törökül és hogy a többi srác közül is meg tudja valaki tanítani nekik, hogyan kell zsonglőrködni, de jelezték, hogy „nem baj, kivárjuk a sorunkat” vagy próbálták elküldeni egymást, azzal hogy „te már eleget voltál, menj el, rajtam a sor!”

Vagy amikor embereket tanítottam diabolózni ott Isztambulban, odajött hozzám egy temperamentumos, Török férfi kiabálva meg ölelgetve… Nem értettem mi történik. Verekedni akar vagy mi? Aztán kiderült, fordított egy barátom, hogy előző nap valami hajókiránduláson volt, ahol a TV-ben látta, hogy mi zajlik éppen a kikötőben. Cirkuszi családból származott és kifejezetten azért jött ida a kikötőbe, hogy a saját szemével is láthassa azt, ahogy diabolózok, és megölelhessen.

Elég sokat lámpáztam Brüsszelben. Egy alkalommal, mikor álltak sorban az autók, csak nyomtam a rutin soromat, és azt látom, hogy megy le egy ablak. Ezt kell nagyon figyelni, hogy tudjam hova kell menni majd a kalappal, nade a kocsiból egy vidám, mosolygós férfi az helyett hogy pénzt dobna a kalapomba, kérdezi tőlem, hogy volt-e valaha rövid hajam, és jártam-e valaha Isztanbulban. Megismert, Török vendégmunkás volt, kiderült, hogy én voltam az, aki a kisfiát megtanította diabolózni, ő pedig hálából megtöltötte a lelkem, mosollyal, boldogsággal és örömmel, és ez bizony jobban esett a szívemnek mintha csak bele dobott volna egy kis aprót a kalapomba.

– Mégis mi a titkod:)?

Titok? Nincs titok, nyitott vagyok az újra, az újításokra, legyen az akár zene, technológia, kultúra… a tanításban türelmesnek kell lenni… az üzletben pedig tisztességesnek… igyekszem mindenkihez úgy viszonyulni, ahogy szeretném, hogy hozzám viszonyuljon mindenki.

– És vajon ez az élet, szabadon, úton, fesztiválról fesztiválra, amikor ott tudsz élni, ahol éppen szeretnél, az egyik nap itt, a másik nap már amott, csak “móka és kacagás”?

Nem mindig móka és kacagás… néha keresztülhúzzák az ember számítását sajnos… Képzeld el, hogy megérkezel egy városba, csak 14 euróval a zsebedben, egy olyan helyre, ahol előző nyáron 40 eurót is meg tudtál keresni óránként, és látod, hogy elfoglalták a helyet, ahol előző nyáron gyorsan fel tudtad tölteni a kalapod… nem férsz oda egyik jó helyhez sem, az egész város tele van koldusokkal. Ha egy zsonglőr vagy más mutatványos lenne, ott azzal lehet haverkodni, megosztozni a lámpán… de ha a koldusmaffia foglalta be… szinte 24 órán keresztül ott vannak. Lakókocsikban élnek a közelben és bizony kést tartanak a hasadhoz, ha nem akarsz elmenni. Ilyenkor nincs mit tenni, menni kell egy kávézóba, keresni internetet és kikérdezni a kalapozós zsonglőröket, hogy melyik másik városban lehet dolgozni jelenleg. Fontos, hogy megosszuk egymással az információkat, ahogy itt a bazársoron is megbeszéljük egymással, hogy melyik fesztiválon, mi a helyzet.

Előfordult olyan is, hogy keresve az új piacokat mellé nyúl az ember, elmentem egy fesztiválra, ahol hiába voltak 30 000-en, nem érdekelte a fiatalokat a zsonglőrködés, keveset tudtam eladni, ráadásul a helyi adóhatóság is megtalált. Nem lehetett árulni, veszteség volt. Az utazás költséges, drága a belépőjegy, szóval néha van ilyen is.

– Aztán az hogyan történhetett, hogy te már felnőtt, családos emberként kezdted élni ezt az életet, már 40 éves korod felett? Nem gyakran hallani ilyenről…

A gyerekeim 1988-90-ben születtek… pont ekkor hullott széjjel a kommunista blokk… ekkor nyíltak meg a határok, el lehetett volna indulni. Két pici gyerek mellett ez akkoriban nem volt egyszerű… én nem jártam 2007-ig külföldön… most jött a lehetőség… egyszerűen belesodródtam. 42 éves voltam ekkor, 2007-ben ismerkedtem meg ugyebár a zsonglőrökkel. Sok szabadidőm volt. Pont ebben az évben sikerült a Kormányőrségtől nyugdíjba vonulnom. Az első házasságom éppen véget ért, a gyerekeim önállóvá váltak. Hobbiként indult a zsonglőrködés. Munkának az MLM üzlet építését gondoltam, másfél év alatt fel is építettem, és eléggé sikeres is lettem, ami annyit jelentett, hogy havonta 4-5 nap 2-3 órát kellett csak foglalkoznom vele. Persze az ilyen üzlet egy idő múlva megáll, ha nem dolgoznak benne, úgyhogy amikor többet foglalkoztam a zsonglőrködéssel, akkor csökkent az MLM–ből származó bevételem. De ez nem volt baj mert szép fokozatosan emelkedett a zsonglőrtudásom, „zsonglőrbevételem”… és a vége az lett hogy a hobbimból élek. Kell ennél több?

– Egy olyan emberként, aki legalább két teljesen különböző életet élt már, igen tisztelt ozoraiként, van-e valami Szeni-bölcsesség, amit megosztanál?

Ha nagyon gyorsan kellene mondani… Adj és majd kapsz.

– Köszönöm, hogy adtad az idődet, különösképpen a türelmedet, és hogy a saját ozorai Szenink vagy. Remélem, hogy továbbra is megkapod mindazt a gyógyító, erősítő energiát és szeretetet, amit megérdemelsz. Ha már ismét 5 labdával tudsz dobálni, ahogy mesélted, még inkább várom, hogy személyesen is találkozhassak veled, még kapunyitás előtt következő nyáron, ahogy megbeszéltük, hogy lássalak még több csodáddal zsonglőrködni.